Még mindig nagyon fáj, hogy elhagytál. (Hogy finoman fejezzem ki magam: a keserűség f*sza tövig van bennem.) A szekrénynél álltunk. Csak Te és én. Senki más. Néztük egymást. Szavak nélkül is tudtam, mire gondolsz. Láttam a szemedben, hogy el kell menned. Nem akartál
fájdalmat okozni, mégis sikerült. Nem hibáztatlak érte, tudom, hogy ez is az én hibám. Te olyan tökéletes vagy, én meg csak egy törékeny kislány , aki azt hitte, hogy övé lehet egy olyan fantasztikus ember (ember...jó vicc), mint Te! Naiv voltam. Szóval, ott álltunk a szekrénynél, csak mi ketten, és akkor kimondtad, amit akkor már rég sejtettem, tudtam. Még ma is fülemben csengenek szavaid (talán azért, mert ma történt az eset). ,,Bella, el kell mennem." Amikor megláttál egy könnycseppet, gyorsan hozzátetted, hogy ,,a te érdekedben". Aha, persze. Az én érdekemben. Honnan tudod, hogy nekem mi a jó? Ha tudnád, nem mentél volna el! Egy seggfej vagy! Ne is gyere vissza! Maradj ott Angliában! Nem érdekelsz! Mindenkinek el mondom, hogy impotens vagy! Ennyit rólad! CSÁ!Örökké szeret: a te kis Bellád
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése